Talán tíz éve történt. Egy déli kisvárosban laktunk, ahol egy építőipari cégnél dolgoztam. Bejött egy hívás az önkormányzattól, hogy az Akácfa utcában lévő romos ház bontására kérnének majd árajánlatot. Az egyik építésvezető kiment, megnézte, aztán beszélgettünk és elmesélte, mit talált. Öreg ház, beszakadt tetővel, megrogyott falakkal, tele ócska bútorral. Ócska bútor? Ajaj, ezt látnom kell, muszáj. Engedélyt kértem, hogy elmehessek megnézni. Motorra pattantam és tíz perc múlva ott is voltam. A valaha jobb napokat látott régi, beüvegezett verandájú ház valóban eléggé veszélyesnek tűnt. Az elvadult szőlő szinte már befutotta az egészet, alig találtam meg a bejáratot. A teteje beomlott, kéménye egy része valahol a mellkasig érő gazban heverhetett. Beléptem. A verandán két hatalmas dúsan faragott, polírozott diófa szekrény állt. A szívem fájdult meg ettől a látványtól, az egykori becses kincs miképp tartja még magát a pusztuló házban, várva elkerülhetetlen sorsát. A ház több mint nyolc éve üresen állt.
Továbbmentem a ház bejárata felé, ami kis előtér után egy szobába vezetett. Az épület többi része bejárhatatlan volt, az egyik hajdani szobában egy nyárfa álldogált, a tető maradványait átütve tört a fény felé, a falak leomlottak, néhol vezetékek lógtak. Beléptem az épen maradt négyzet alapú szobába, az egyik falnál egy konyhaszekrény álldogált, világoszöld olajfestékkel festve, tele tányérral, lábossal, élelmiszermaradványokkal, szépen összehajtott kötényekkel. Mellette egy régi gáztűzhely és egy lavórtartó hokedli, felette hímzett, szöveges falvédő. A szemben lévő falon nyílt egy ajtó, ami egy szintén romba dőlt szobába vezetett, az ajtó mellett egy sparhelt állt, szép virágos zománcozással, ráakasztott konyharuhával. A konyhaszekrénnyel szemben lévő falon volt az ablak, alatta hatalmas faragott komód szép rézveretekkel, kulccsal. Ezt is világoszöldre festették, de így is látható volt, hogy a festék alatt egy szép és régi mestermunka lapul. A komódon állt egy régi, összecsukható óra és egy kis Sokol rádió. A szoba közepén, mint ha csak épp tegnap járt volna itt utoljára a ház lakója, egy esztergált lábú fa étkezőasztal állt, felette a lámpa még világított, az asztalon kissé koszos hímzett terítő, egy tányér, mellette egy fél zacskó liszt, kiborulva, némi egérkakával spékelve. A székek az asztal mellet úgy álltak, mint ha csak most kelt volna fel az asztal mellől a rajtuk ülők sietősen, mert elfelejtették visszatolni őket az asztalhoz.
A bejárattól jobbra egy ágy állt. Rajta vastag dunyha, párna, itt is mint ha most kelt volna ki az ágyból valaki. Az ágy felett egy fotó. Egy egyszerű, régi, fekete fehér fotó egy fiatal katonáról. Ki lehetett? Talán a tulaj fia? Férje? Testvére? Talán akkor készült, mielőtt indult a frontra. Ki tudja, hazatért-e valaha? Talán meghalt? Talán eltűnt és sosem jött róla hír? Talán reménykedtek, hogy él még valahol, egy új világban, egy új hazában, sosem feledve az otthoniakat? Nem tudom. Csak azt tudtam, hogy ide két nap múlva hatalmas markolók jönnek, pár óra alatt eltüntetik az égre törő nyárfát, felszedik a kémény romjait, végső csapást mérnek a roskadozó falakra, tőből vágják a burjánzó szőlőt, pár óra és eltűnik ez a pillanatkép, ez a szívbe markoló csendélet, egy élet lenyomata, egy élet munkája. Pár nap múlva itt egy üres építési telek áll majd, szépen körbekerítve, új gazdájára várva. Kicsit még körülnéztem, aztán az ágyhoz léptem és leemeltem a fotót. Valakinek egyszer nagyon fontos volt. Nem hagyhatom itt. Majd én vigyázok rá.
RR
Utolsó kommentek